belső naptár

Halihó, rég írtam, mert elfoglalt vagyok mostanában.
Régóta van egy ilyen hülyeségem, hogy kézzel megfoghatatlan dolgokról elképzelem, hogy milyen lehet az alakjuk. Nem direktből csinálom, csak valahogy ha rá gondolok, akkor eszembe jut egy forma, és ha annak egy bizonyos pontján vagyok, akkor elképzelem, hogy az éppen hol lehet a többihez képest. :) Pl. egy albumnak a dalai is egy meghatározott formán helyezkednek el az agyamban... Tudom, borzasztó ciki, meg biztos gyagyás vagyok, de tényleg ilyeneket képzelek. :'D De ez egy régi dolog, és valószínűleg van egy pár vizuális élmény, ami befolyásolja. Az Evanescence (Fallen) albumot, mikor megkaptam (huuhh valamikor nagyon régen), és sokat hallgattam, nagyon a szívemhez nőtt... És kialakult egy ilyen fura forma, amit szégyenszemre paint-tel láthatóvá varázsoltam. :'D (Itt a szín is számít, mindig fekete háttéren kétféle kékkel képzelem el)


De ez csak egy példa volt, és nem is ez a lényeg.
Hanem ami minden nap újra és újra előjön az a naptár. Elképzeltem egy formát, hogy szerintem milyen formája van egy évnek, milyen hosszúak a hónapok, és az évszakok hogy tagolódnak. Természetesen egy négyszögről van szó, amiben a tavasz és a nyár teljesen normális, de az én agyam valahogy az őszt 4 hónappal, míg a telet csak 2-vel képzeli el.
Így néz ki (romashoppal megszerkesztve XD):

Igazából nem is a forma a lényeg, hanem pl. szeptember elsején úgy érzem, hogy tettem egy éles kanyart, és már máshova kell "néznem", ha azt akarom látni, hogy éppen hol vagyok. Az első képen a rózsaszín pötty kívül helyezkedik el, mert régen úgy éreztem, a naptárat mindig ugyan arról az oldalról nézem, ha nyár van, azt belülről, de ha tél, akkor azt kívülről. A második képen, már a "kör" belsejében van a pötty, mert úgy érzem, hogy most már az összes évszakot a naptár belsejéből nézem, valami miatt, nem mozdulhatok el, hanem mindent belülről szemlélek, akár egy kiállítóteremben, ahol a négy falra helyezték el a képeket, és folyton körbe körbe kell járkálni, hogy megfigyelhessem azokat.
Azt viszont nem tudom, hogy hogy lett a fejemben a december őszi hónap, persze tudom, hogy tél van, de ilyenkor akkor is egy sorban látom azt az őszi hónapokkal. Szerintem ennek köze lehet az időérzékhez - ami nekem nagyon rossz! - mivel, körülbelül ennyire látom hosszúnak ezeket a szakaszokat.
Biztos sok élmény befolyásolta, főleg az iskolakezdés... úgy éreztem mindig, hogy az első négy hónap nagyon lassan telik, és sosem lesz vége! A szeptember hosszabb, még a hetek közt is érzékelhető az elválasztóvonal, az eleje széles vonal, majd egyre szűkül, az állaga puha, kissé szemcsés, homokos út, néhány falevéllel, fáradt napsütéssel. Itt jön egy erős vonal, az október. A vonalat úgy képzelem el, akár egy magas, rácsos vaskapu. Fekete, kissé díszes, két oldalra nyíló. Az október nedves, macskaköves, ami egy ugyan olyan vonallal véget ér, mint amilyennel kezdődött. A novemberben ugyanúgy macskakő van, de az alakja kevésbé egyenetlen, nem esős, hanem inkább fagyott, fölötte köddel. Óvatosan csúszik át a decemberbe, ami (az évszakváltás miatt) megvastagszik, fekete betonból van, néhol hóval ellepve. Az ünnepek erősen ki vannak emelve pirossal, 6-a egy kisebb, míg a 24-e egy egészen nagy méretű piros pötty, ami után kettő kisebb következik. Pár nap csöndes, egyenes jeges vonal, halványkék. Aztán egy rajtkocka szerű, hosszú és vastag vonal. Nem emelkedik ki, csak oda van festve. Aztán a január, február számomra ugyan olyan; unalmas, egyforma, hideg, keményre fagyott barna föld, egyforma vastag, szinte alig érzékelhető a határ kettejük közt. Néhol rá van fagyva a dér. Itt jön egy éles kanyar: március. A március egyúttal felfelé is kanyarodik. Egy kis domb, aminek az elején egy nyitott kapu található. Világosbarna földút, zöld réttel körülvéve. Az április eléggé hasonló, de a határozott vonal érzékelhető köztük. Sötétzöld levelek, amik május felé egyre sűrűsödnek, a kezdetén pedig - furcsa módon - kivirágoznak. Sárgán, fehéren. Valamiért kiemelkedik az anyák napja. Itt nyílik a legtöbb virág. A hónap vége felé haladva egyre szűkül a vonal, annyira, hogy a június előtti kanyarnál teljesen elvékonyul, s át kell ugrani, akár egyik járdaszegélyről a másikra. Itt, mintha egy paneltömb mellől érkeznénk ki a járdára: kitágul az út, több út - vonal - van egymás mellett, sok a látnivaló, de maga az út egyenes, és rövid, míg egy közepesen erős vonallal átérünk a júliusba. A július ugyan rövid, de kissé kanyargós, lejtős, néhol megszakad az út, majd tovább folytatódik. Az augusztus hosszabb, vastagabb, és sötét vöröses- narancssárgás a színe. Egy kiugró hónap a naptárból, még személyisége is van, határozott, megfontolt, nyugodt, jó kedélyű. A hosszú augusztus után egy újabb kanyar: az elejére értünk. Egy lassan keskenyedő hosszú út, hetente kisebb akadály-szerű vonalakkal. De itt már nem is folytatom, mert körbe értünk.
Az kifejtés elején jöttem rá, hogy az évet úgy képzelem el, mint egy utat, amit minden évben végig kell járnunk, ami mindig visszaér saját magába, és aminek sosincs vége. Minden egyes évben meg kell járnunk ugyan azokat a helyeket. Az út évről évre nem lesz más, csak néha megváltozik a környezete, hol kicsit, hol jobban. Tavaly már jártam itt, csak most egy fát mintha kivágtak volna, vagy egy másiknak szebb virágai nőttek az idén. Főként a tavaszi és nyári hónapoknál - útszakaszoknál érzem azt, hogy hajlandóbbak a változásra. Érdekes, hogy kívülről is látom az utat, és azt is látom, hogy én megyek rajta. Igazából, mintha egy filmet néznék magamról, hogy éppen ott álok az út egyik szakaszán. Az út végét - a halált - talán úgy képzelem el, mintha ezt a fantáziabeli vonalat eltépték volna, és a végét bele vezették, egy hatalmas szakadékba, ami úgy nézhet ki, mint a világűr: végtelen, és üres. Hogy ki irányította az utat a szakadék felé? Hát én... én tettem oda, hogy ha odaérek, belesétálhassak.