Művészet egy lakatlan szigeten

Nagyon rég felírtam, hogy erről a témáról fog szólni a következő bejegyzésem, csak nem volt időm, (ha meg volt, akkor energiám) rá, hogy nekifogjak a kifejtésének.
Fel kellett írni a telefonomba, mert egyszer már jártam úgy, hogy kitaláltam egy nagyon jó témát félálomban, fel akartam írni valahová, de úgy voltam vele, hogy EZT úgysem lehet elfelejteni.. hát sikerült. -.- Azóta sem jutott eszembe, és ezt gyűlölöm. >.<

Az ötlet onnan jött, hogy még 10. osztályban a rajztanár feltett egy kérdést, hogy ha egyedül lennénk, mondjuk egy lakatlan szigeten, akkor egy művész alkotna-e. Én meg bele se gondolva rávágtam, hogy persze, legalább nem zavarna senki, nyugtom lenne. De amúgy belegondolva ez nem így van.
A művészetnek és az alkotásnak az a lényege, hogy legyen közönség, hogy legyen kinek alkotni. Érkezzenek róla visszajelzések, akár rosszak, akár jók, vagy hogy egyáltalán reakciót váltson ki az emberekből. Egy olyan világban, ahol csak én lennék egyedül, minden olyan törekvésem megszűnne, ami az önkifejezésre irányul. Tehát egy festő nem festene képeket, egy graffitis sem firkálná a buszokat, mert annak is üzenete van, felhívás... de így nem lenne kit felhívni.

Itt jön a képbe a zene. A zene is a művészetek közé tartozik, de úgy vélem, egy világban, ahol a zenész egyedül lenne, zenélne. A zene egy olyan alkotás, ami csak abban a pillanatban érvényesül, amikor hallgatjuk. Én is ha egyedül vagyok, a saját szórakoztatásomra szoktam énekelni, és persze festeni is... de a festés, a festmény egy olyan alkotás, ami nem időhöz kötött, hanem látványhoz, ami a pillanatot örökíti meg. Egy festmény elkészítésével még nem ér véget a folyamat, mert amint elkészült, megmutatjuk másnak is, és ha megmutattuk másnak, még mindig van olyan, akinek meg lehet mutatni, akik jó esetben visszajelzést közölnek róla. Akár milyen visszajelzés megfelel, például ha feltölteném facebook-ra, ha egyetlen tetsziket kapna, is megérné elkészíteni.
Nem vagyok zenész, nem értek hozzá, csak énekelni tudok - valamennyire -, de úgy vélem igazam van ebben a megállapításban.
Arra jutottam, hogy az olyan alkotásnak nincs értelme egy emberek nélküli világban, ami nem időhöz, hanem látványhoz kötött. És hogy eltávolodjunk a művészettől, bárminek, ami látványhoz kötött, nem lenne értelme.
Nem hiszem, hogy ha egyedül lennék, kisminkelném magam, vagy fűzőben járnék. Vagy hogy bármelyik csaj hordana póthajat, vagy törődne azzal, hogy mennyire barna a bőre, vagy hogy szőrös-e a lába.
Ezek mind mind arról árulkodnak, hogy ezeket a külsőséges dolgokat nem kifejezetten magunknak csináljuk, inkább a külvilággal akarjuk közölni, hogy mi milyenek vagyunk, hogy álljanak hozzánk, mit gondoljanak rólunk. Ezzel semmi baj nincs, nem képmutatás meg ilyenek, csak egy természetes késztetés, ha már egy társadalomban élünk, sok másikkal, akik ugyan annyira az emberi fajhoz tartoznak, mint mi, hogy megpróbáljunk egy olyat alkotni, ami megkülönböztet minket tőlük... vagy legtöbbeknél, hogy jelezzék, közéjük tartoznak. Ez nem új keletű dolog, és nem is a fejlődő országok hozománya. Az afrikai törzseknél is léteznek tetoválások, testékszerek... ezek mondjuk legtöbbször arra szolgálnak, hogy az odatartozásukat jelezzék velük. Máshogy tekintenének a törzsük azon tagjára, akiken nincsenek meg a jellemző külső jegyek. Míg nálunk már sokan arra mennek, hogy direkt különbözzenek. Mindegy, hogy mi okból, de a társadalom felé közvetítünk egy üzenetet a külsőnkkel, az alkotásainkkal. Mindez érvényét veszti, ha nincs körülöttünk senki.

Az egyedüllétnél nem azért nem foglalkoznánk ezekkel, mert hogy 'nincs ilyen hülyeségre időnk, mert a túléléssel kell törődni'... vegyünk egy olyan példát, hogy minden meg van, étel, víz, fűtés, lakás, hűtőszekrény, minden... És vonatkoztassunk el attól, hogy az első héten megölnénk magunkat a kilátástalanságban. :D Hát igen, nem egy életszerű példa, de a mondanivaló érzékeltetésére megfelel. :D ...szóval biztosan nem sminkelnénk, nem fésülködnénk, és nem is alkotnánk... ellenben unalmunkban biztos énekelnénk, aki tud, gitározna, ilyenek.

Ezért akármennyire is utálja valaki az emberiséget, és ez ellen fellázad az extrém külsejével, vagy akármivel, annak jusson eszébe, hogy ha a többiek nem lennének, ő nem lenne olyan, amilyen. :))

Nem beteg a művészet!

A mostani bejegyzésemet az avantgárd művészetről kialakult téves közvélemény hatására írom.

Valamelyik nap rábukkantam egy cikkre egy 4 éves ausztráliai kislányról, aki csodálatos képeket fest már egészen pici kora óta. (Aelita Andre) Elsőre megtetszettek a festményei, attól teljesen függetlenül, hogy hány éves az alkotójuk, de rögtön szembesülnöm kellett azzal, hogy ezzel a véleménnyel - úgy tűnik - egyedül vagyok.

Nem is arra szeretnék kitérni, hogy hány éves ez a gyerek, mert mondom, nem érdekel. Inkább az efféle absztrakt expresszionista művészetre adott reakciók döbbentettek meg. Amik egyhangúak voltak.

Ezeket a képeket nem úgy nézem, hogy festékfolt, meg összevisszaság az egész, hanem meg van bennük a színharmónia, és a komponálás tehetsége. Valószínűleg kivételes érzéke lehet hozzá a kislánynak, és mivel nem figurális az ábrázolás, ezért a tehetségét elég egyszerű módon közzé tudja tenni. Emellett borzasztó kreatívnak, és ötletesnek is találom a képeket, nem véletlen, hogy elismertnek számít a művészi körökben.

A felháborodást az válthatta ki, hogy a korával akarják reklámozni, és a legtöbb ember csak ezt látja meg, és a modern művészet nem értésével együtt negatívan reagál a jelenségre.

És semmiképp nem hasonlítanám az állatokkal készíttetett képekhez, mert egy állatnak nem lehet annyi agya, hogy értékes művet hozzon létre. Ezzel szemben egy gyerek agyában rengeteg minden rejtőzhet. Nem véletlenül volt olyan művész, aki éveket áldozott arra, hogy ismét megtanuljon olyan spontán módon rajzolni, mint egy gyerek. Én is próbáltam már olyan véletlenszerű vonalakat rajzolni, mint amiket az 5 éves húgom, és egyszerűen annyira hozzászokik a felnőtt agy a jól ismert mintázatokhoz, hogy lehetetlen megcsinálni. Túl sokat tud az ember ahhoz, hogy ismét keveset tudjon. És ez egy olyan rejtély, mint például, hogy a 3 éves gyerek még látja az aurát, meg hogy a magzat hallja a környezetében lévő hangokat. Ezeket hiába tudjuk kimondani, nem bírjuk elképzelni... szerintem rengeteg titok van a kisgyerekek agyában, amiket örökké kutatni fogunk, de soha nem fogjuk megérteni - holott mindannyian voltunk gyerekek.

Hogy visszakanyarodjunk a művészethez, itt van egy 6 éves kislány, Nadia, aki autisztikus viselkedésmódot mutatott, és nem tanult meg rendesen beszélni, mégis olyan érzéke alakult ki a perspektíva észleléséhez, hogy megdöbbentette az embereket.

Az (a) képen a kislány 6 éves korában rajzolt perspektivikusan ábrázolt lova, a (b) képen Leonardo da Vinci tanulmányrajza látható. A kislány 8 éves korára megtanult beszélni, de ezzel együtt elvesztette különleges rajztehetségét, ezt szemlélteti a (c) kép.

Ezzel szerettem volna szemléltetni, hogy a tehetséges gyerekeket ne csak a koruk miatti szenzáció alapján ítéljék meg, hanem jobban szemügyre kell venni, hogy mit is hoztak létre. Másik amit szeretnék eloszlatni, hogy ne nézze mindenki a gyerekeket buta és ügyetlen lényeknek, mert igenis nagyon sok meglepetést tudnak okozni.

Tényleg nem támadáskánt írom ezt a bejegyzést, remélem, senki nem veszi annak, mert attól még, hogy ebben nem egyezik a véleményünk, semmi bajom nincs velük. Csak nagyon megdöbbentőnek találom, (bár már hallottam régebben is róla) hogy a legtöbb ember azokat a festményeket tartja igazi műalkotásnak, amiben jelen van a fotóhűség, és a naturalizmus. NEM! Ez teljesen téves!

Ha a mai világban egy olyan képet szeretnél látni, ami teljesen hű a látványhoz, akkor egy kattintással megoldható... Tehát az avantgárd irányzatok kialakulásához nagyban közrejátszott a fotográfia megjelenése. Feleslegessé vált a naturális ábrázolásmód, és más dolgok kerültek előtérbe. Nem szeretnék művészettörténet órát tartani, de okkal van az, hogy míg régen Mantegna vagy Raffaello a reneszánsz korban valósághű képeket festett, addig a 20. században híressé válhatott Jackson Pollock a "festékpacáival", vagy Piet Mondrian a "színes kockáival".

És még sorolhatnám, hány absztrakt festő él vagy élt a 20. század eleje óta. Az idő során átértékelődött a festészet fogalma, nem arról van szó, hogy visszafele fejlődött, csak arról, hogy átalakult. Ha fejlődésként a realisztikus ábrázolásmódot tartanánk, akkor valamikor a 15-16. században lenne a festészet csúcsa, de ez egy elég felszínes megállapítás. Ezek a festők is valószínűleg tisztában vannak azzal, hogy az ember nem egy kékes S alak, és a vágyakozás fogalmát nem lehet vizuálisan leképezni. Ez az absztrahálás (az elvonatkoztatás), aminek borzasztó nagy szerepe van. A látvány nem csak a valóságról szól, hanem a színek és a vonalak harmóniájáról, a kép egyensúlyba hozásáról. A kompozíció tökéletességre fejlesztése előrébb került annál, minthogy a drapéria legapróbb redője is aprólékosan ki legyen dolgozva.

Nem akarok meggyőzni senkit, ez nem csak az én álláspontom, hanem az egész modern művészet álláspontja.

(Az impresszionizmus idején kezdett elszakadni a művészet a látványtól.)

Szerintem ott lehet még a probléma, hogy az iskolában legfeljebb az impresszionizmusig tanítják meg a gyerekeket a művészeti korszakok közül, amivel nekem sincs bajom, de ezek még csak az előzményei annak, ami miatt a mai művészet ilyenné alakulhatott. Én is így véltem régen, míg bele nem mentünk a század eleji avantgárd irányzatokba, amit eleinte én is csak összevisszaságoknak, meg hülyeségnek tartottam, de nem elég csak a képeket nézni, hanem ezek mögött filozófiai elgondolások állnak.

A szürrealizmus valószínűleg mindenkinek tetszik, mert ugyan elég lehetetlen dolgokat hoznak össze egy kép keretein belül, de a kivitelezés még mindig gondos, és aprólékos. Ebből a képi elszabadulásból kapott erőre az az elgondolás, hogy a kompozíció keretein belül szinte bármit, és bárhogyan értékessé lehet tenni a művészet szempontjából. És nekem személy szerint nagyon tetszik ez az oldottság, és felszabadultság.

És akkor itt jönne az, hogy akkor lehányom a vásznat, és kész a modern műalkotás! Aki így gondolja, elég felszínesen látja a dolgokat.

Úgy vélem, a kompozíció a kulcsa mindennek, ez által lehet megállapítani, hogy melyik egy kiömlött borsófőzelék, és melyik egy absztrakt festmény. Ami a hozzá nem értők számára ugyan annak tűnhet. Sőt, a borsófőzelék legalább ehető... :D De akinek "van szeme hozzá", annak egyből feltűnik hogy melyik műnek van értéke.

Másik oldal: attól, hogy te fotóhűséggel tudsz ceruzával portrét rajzolni, az egy király dolog, de ha nem helyezed el a vásznon (papíron), attól még az egy amatőr alkotás, az ilyet hívják naiv művészetnek (az ilyen az elmehet tetoválónak, oszt csá). Bár lehetőség az van az ilyen emberekben, de azért kell komolyabban belemenni a művészet történetébe, hogy megtanulja ezt a tudását használni.

Én is úgy kezdtem még, hogy órákig árnyékoltam, és apró millimétereket haladtam előre az ecsettel, ehhez képest sikerült belemerülnöm a színekbe, és az elrendezésbe, és elég elvont módon, de művészi szemmel valamennyire értékelhető képeket tudok festeni - legalábbis erre törekszem.

Jó... nincsenek lefotózva, mert nem jó a fényképezőm vagy egy éve, de tudom, hogy az én képeim nélkül hiteltelennek tűnhet ez az egész bejegyzés. Majd pótlom a hiányosságot.

Nem akartam tudálékosnak tűnni... csak égetett a dolog, hogy végre megfogalmazzam. És remélem, vitákat se vált ki a dolog, nem azért íródott.